kimozdulás

Amikor beleesünk a gödörbe, mindig valakinek a segítségét várjuk, sohasem gondolunk arra, hogy önmagunknak kell megérkeznünk és ledobni a kötelet, hogy kimászhassunk, mert ez olyan idegen. Egy régi öreg részem azonban nagyon felszerelkezve igyekszik kiszedni abból a gödörből, miközben gyógyít, elgondolkodtat, hosszasan magamba reptet, körülölel, és cseppet sem zavarja, hogy vámpírként szívom az ő általa kibocsátott energiákat, önzetlenül, feltétel nélkül visszaakar hozni, hogy önmagam legyek, hogy újra nő legyek. Csak egy dolgom van, legyek önző, és hagyjam magam sodorni, hosszas gondolkodások nélkül. Ki ne szeretné ezt? Hazudik, aki azt mondja hogy nem. Ez már egyfajta hedonizmus. Egy kicsit jól laktat, de mindig egy falatnyit éhes maradsz. Vissza kell vedlenem azzá, aki voltam, de másképp kell hozzáállnom. Ezek apróságok, jól eltervezett lépések, még is izgalmas és simogató.   

Menekülés egy rossz kapcsolatból, amit megnehezített az évek alatt összegömbölyített el nem égett érzések súlya a kommunikáció hiánya miatt. A döntés megérett bennem, noha mindig arra vártam, hogy valami vagy valaki ugródeszkát tegyen alám. Soha nem tudtam mitől annyira nehéz elhagynom, mitől éreztem hosszúnak. Rám ragadt az a fajta ragaszkodása, ami bennem csak és kizárólag azért alakult ki, mert együttérző voltam, empatikus. Cseppet sem önző, miközben tisztában voltam azzal, hogy nem jól szeret. Önmagam megerőszakolása volt, minden egyes alkalommal leereszkednem, fejet hajtanom, alázatot hozni, alkalmazkodni, mindezt azzal a feltétellel, hogy jól érezzem magam. Pedig a Nagy könyvben, a szeretet feltétel nélküli, és tízből kétszer éreztem csak jól magam. Hibákat keresni nem akarok, egyszerűen csak kiszállni belőle. Önmagamat hagytam cserben. így most az a feladatom, megtaláljam újra magam. 

Egy apróság az egész, értékelhető és személyre szabott. Nem lehet kinyitni, sem bezárni. Csak áll egy helyben, nem mozog, mindig ugyanolyan. Ezért szeretem, mert nem változik. Ugyanolyan, mint a legelején, és ugyanolyan marad a legvégén is. Nem lehet elengedni, valahol a részed, de nem az egészed. A legkedvesebb dolog sem hasonlít hozzá, noha amúgy sem lehetne megnevezni se nem besorolni jó vagy rossz skálán. Természetes mértékegységben nem kifejezhető, nincs hozzáhasonló. Nem egy érzés, sem pedig értékes pillanat. Az életed része, és fontosabb, mint a levegő. Tapintani nem lehet, illata sincs. De azt tudom, hogy kellemes. Izgató. Buja. Az a legjobb benne, hogy bármi is az, a tiéd. Nem veheti el senki és semmi. Most már tudod? 

Amikor a HR beakad, kiakadsz.

Sok olyan helyzet van, amire azt mondaná(d) kezelhetetlen. Nem az. A HR arról szól, hogy a legérzékenyebb dolgot úgy adagold a potenciális munkavállalónak, hogy közben lecsalhatatlan mosolyba görbül a szád, és remény ül a szemeidben, amit később a legkisírtabb szemű ügyfélébe beülteted. Nem fordíthat hátat, míg nem nyugszik meg, még ha dühből nyitja az iroda ajtaját, felháborodásának csillapodását csak abban látja, ha bejöhet és egy két szóváltás után, még ha épp nincs számára agilis pozíció, elhiheti tett már azért, hogy jobb legyen. 

De őszintén szólva a HR nem az én világom. Nem találtam meg önmagam, még ha sok az az információ vagy tudás amivel gazdagodtam. A HR kimondottan empátiáról, nyugodtságról, türelemről szól, cseppet sem tudom sehová kötni ezt önmagamban, és igazából ezt csak csendben zsebre teszi az ember. 
Ajánlani, kérdezni, finom intelligenciával felvenni a telefont és beszélni egy életét szétunt operátori csomagoló pozicióra potenciális egyénnel, aki miután el sem vállalja az adott munkakört, mert 5 perccel tovább kellene zötyögni Ikarussal egy viszont látással köszön el. Neked is Viszont hallásra. Szörnyen nagy hiba, ha ígérsz. Az ígéret ebben a szakmában nem játszik, szigorúan csak ajánlani és felajánlani, javasolni, javaslatot tenni, hirdetni, reklámozni. Aki személyeskedésbe vagy szubjektív véleményezésbe kezd egy vadidegen emberrel perceken keresztül és végül semmilyen áron nem tudja eladni az adott pozíciót, nem igazi fejvadász. 
A HR megtanított beszélni. Tárgyalni, egy fejvadász lettem, aki amúgy, ha a reggel folyamán nem úgy sikerült az ébredés, ahogy a csipkerózsikában leírtak szerint szerepel, nem érzi, hogy ember lenne a talpán és megállja aznap a helyét, csak egy kedvetlenséggel megfűszerezett undort érez, főleg, ha a 28.ember  mond NEM-et, a csilingelő mosolygós hangjára. 
De mindenben van negatív oldal. Ahol van előny, ott hátrány is. 

A HR egy terület, amit megismerhettem. Fejvadász lettem és állandóan csörög a telefonom. Sűrűn betartott protokoll, intelligencia, diplomatikus helyzetfelismerés, azonnali reakció, rögtönzött spontán visszahatás. Ez az, amit nap mint nap gyakorolok. Ez a HR varázsa. 

,,Az emberiség legnagyobb átka az elfogultság, mert az elfogultság megvakítja a látást, s gonosz irányba téríti a tömegeket. Csak megértés alapján lehet emberi közösséget megtartani, legyen az a közösség család, nemzet vagy ország. Az egymás iránt való türelem és megértés a társadalom legfontosabb kelléke. Ahol ez kivész az elfogultság miatt, ott minden összeomlik." (Wass Albert)

Ezen gondolkodna el az a sok szülő, aki annyira elfogult a saját gyerekével. Nem gondolom, hogy az elfogultság lenne az igazi szeretet és valós kapcsolatteremtés eszköze a szülő és gyermek kapcsolatában. Sokkal inkább egy falat emel közéjük, sehol nem nyit utat. A szülő nem kéri és nem vár a gyerekétől, a gyerek nem teljesít, csak követel. Emberileg nulla, haszontalan, hulladék és mainak nevezhető tucat. undorító.

Elkényeztetett mézes mázas szeretetben nevelni egy gyereket, hiba. Nem őszinte és borzasztó nagy megalapozása annak a pofonsorozatnak, amit majd ,,kirepülés a fészekből" után ez követ. Nem helyes, mert a gyerek nem tanulja meg azt az alapvető hozzáállást, mi szerint teljesítjük kötelezettségeinket, utána élhetünk a jogainkkal. Legfőbb ismertetőjegyük ezeknek az embereknek, hogy nem tudnak intelligensen kezelni helyzeteket, ebből adódóan nem gondolkodnak, nem ismerik a tudásuk hatalmát, nem használják az észt, ami beépített hardver a szervezetükben.

Miért mozdít ki az elfogultság? 
Mert az ilyen szülők egy része, a más szülő gyerekének sikereit, célkitűzéseit, az, hogy évezredekkel jobb, mint a saját önnön imádott fia/lánya, irigyelik, féltékenyen, gúnyolódva viselkednek, mindezt cinizmussal leplezve, nem hangoztatva önmaguk előtt sem, nehogy belássák saját gyerekük kudarcát, ami kérdéses, hogy kinek a kudarca... a gyereké? vagy a szülőé? 
Saját tapasztalat, engem nehéz elismerni, nem is kell. 
A másoktól jövő irigység, féltékenység felér egy kimondatlan elismeréssel és egy szóbeli vállveregetéssel. 

Van egy olyan mihaszna törvényszerűség az életben, mi szerint csak előre felé haladhatunk. De önmagába véve haladhatunk hátra felé is értelmetlenül sűrű indoklásokkal, annak egyszer úgy is az lesz a vége, hogy nagy iránycsapásokkal újra előre tartunk.
Azt tartom, elmenekülni úgy sem tudunk a sorsunk elől. Hogy mi vár, azt nem tudhatod, elébe nem mehetsz. Csak türelmesen várhatsz. Ami mellett meg kell, hogy állj, amellett úgy is megfogsz, ami mellett el kell hogy menj, amellett elmész. Azt az utat járod, ami a Tiéd. Meg kell ismerned minden pontját. Meg kell figyelni a törvényszerűségeket benne. Mi sikerül, mi megint ugyanolyan, mi megint másabb, mi megint jobb mi megint rossz. Nem választhatsz másikat, de megismerheted. 

Láttál már egy fonal gombolyagot ? És sokat egyszerre összegubancolva, egy halomba? Minden fonal keresztezi egymást más fonalakéval, van hogy összefonódnak végül egy csomóval ér véget vagy folytatódik tovább, hol az egyik rövidebb, hol a másik hosszabb. Egyik sem egyforma, úgy ahogy senki nem jár együtt egy utat senkivel. 
Elkeveredhetsz kilométerekre, vagy években mérve is valakitől, ha az a sorsod, hogy időnként találkozzatok és megpihenjetek egymás mellett akkor az kivédhetetlen. Azok a találkozások irányíthatatlanok. Fáraszthatatlanul hosszú ez az út és végtelen türelemmel kell végig élni, ezért ha adódik egy elhalaszthatatlan döntés, amire megértél, végérvényesen is meglépnéd hát tedd meg. Előre haladj, ne hátra. Én ezt fogom tenni. :) 
Nem szabad elfelejteni: egy életed van. 

Ne tartsd meg magadban azt a személyt, aki képes arra, hogy kitépjen abból a bőrböl, amiben élsz. Élsz egyáltalán? Vagy a szükség nagyobb annál, hogy beleragadj abba a világba, ahol a tudatalatti és fölötti felszínen úszó vágyak álmok remények ne haljanak meg. Nem. Tagadom, hogy szeretem, de mégis létezik a földön még egy olyan ember, aki ennyire elfogad és szeret. Nem. Tagadom, hogy létezik és a bőröm bezár, nem tép ki. Tartom a lelkem, és néha bele mártom cukormázba a fénye és íze miatt, de ami alatta van, az már egyáltalán nem ínyemre való. 

Szétszaggatja bennünk az emberek magamutogatása az idilli rajzunkat az elképzelt önképükről és az undorító viselkedésük napokig hányja-veti magát bennünk, mert az ilyen űzhetetlen.

A dolgok pedig akkorák, mint az ember. Akkorák a világ dolgai, mint az ember kedve. És ugyanaz a dolog hol nagy, hol pedig parányi, ahogy nagy vagy kicsi bennünk a kedv.

Furcsa bogara az Istennek az ember. Csak a lepke győz le minket az ostobaságban, midőn pörzsölt szárnnyal megint a gyertyafénynek rohan.

Kemény Zsigmond